Mike Tson minden idők egyik leghíresebb és legnézettebb ökölvívója. Pályafutása igazi hullámvasút; a Brooklyn utcáitól a nevelőintézeten át eljutott oda, hogy 20 évesen minden idők legfiatalabb világbajnokaként vonuljon be az ökölvívás történetébe. 1987-től 1990-ig 3 éven át egyedül ült a három világszervezet (WBC, WBA és IBF) nehézsúlyú trónján.
Tizenhárom éves korára pedig valóságos bűnlajstrommal rendelkezett már, és a környékbeli rendőrök ismerték, mint a rossz pénzt. Egy ilyen balhé után a New York-i Tyron javítóintézetben kötött ki.
Itt ismerkedett meg Bobby Stewarttal (az egyik őrrel), aki korábban profi ökölvívó volt. Stewart elkezdte ökölvívásra tanítani a sácot, majd mivel úgy gondolta, hogy tehetséges és a korához képest nagyon erős, egy alkalommal elvitte Mike-ot, hogy bemutassa Cus D'Amatonak az egykori nehézsúlyú bajnok Floyd Petterson volt edzőjének. Tyson élete ezzel 180 fokos fordulatot vett. D'Amato fiatal ökölvívókkal foglalkozott azóta, hogy Floyd Pattersonból az addigi legfiatalabb nehézsúlyú világbajnokot faragta. Cus D'Amato még Patterson bukása után, mikor mélyponton volt, egyik barátjának az ideális nehézsúlyú világbajnokról beszélt, amilyennek ő megálmodta: "Közepes magasság, villámgyors lábak, gyors kezek és acélos áll. Mindenre elszánt, fogékony és buzgó tanítvány." D'Amato leírása ráillett Tysonra, pedig mikor ezt megálmodta, Mike még meg sem született.
Mikor D'Amato először meglátta Tysont a catskilli rendőrkapitányságon, ahol Stewart bemutatta neki, azt mondta: "Íme, egy nehézsúlyú világbajnok. Ha Ő akarja, akkor az lehet belőle, csak rajta múlik." D'Amato konkrét tervekkel kezdte el a fiatal Tyson felkészítését. Megálmodott magának egy bajnokot, és szerette volna létrehozni az alkotást. Tysont Floyd Pattersonnal ellentétben más módszerekkel edzette, mivel a fizikai paramétereik lényegesen eltértek. Mivel Tyson alacsonyabb volt az átlagos nehézsúlyúaknál, ezért D'Amato ezt a tulajdonságát akarta kiaknázni. A teoriája az emberi test életpontjaira és támadható felületeire alapozódott. A májra, a vesére, a szívre, a bordákra és természetesen az állra. Azt is vallotta, hogy egy harcosnak a veszélyek és a fájdalom azok, amikre szüksége van ahhoz, hogy igazán legyőzhetetlen bajnokká váljon. Cus D' Amato elmélete szerint a gyáva és a bátor ember között nincs különbség. Mindketten félnek. A különbség a két ember között mégis az, ahogyan az adott szituációban cselekszenek. Mindig szorult és veszélyes helyzetekbe hozta a tanítványát, hogy lássa, mire lesz képes. Miután nyomás alá kerül valaki, akkor derül ki, hogy mennyit is ér valójában. Ezek a gyakorlatok D'Amato hite szerint nagymértékben fejlesztették a jellemet, és növelték a küzdőképességet...
Nehézsúlyú létére igencsak fürgén mozgott és testfelépítése azt is jól szemlélteti, hogy a kidolgozott izomzat nem minden esetben lassítja be a harcost - ellenben minden ütőerő alapja. Stílusára jellemzőek a köríves technikák, -a Klicsko fivérekkel ellentétben, akik egyenes ütésekkel operálnak- Mike főleg belharcos távon dolgozik. Horgok, felütések és parasztlengők vannak itt műsoron - a legjobb fajtából. Látványosság, ütőerő, show...ez hiányzik a mai profi ökölvívásból!
A calisthenics blogot megtalálhatjátok már a Facebookon is!
Mostanában mindenki ememázni akar függetlenül attól, hogy akár az alapfogalmakkal is tisztában lenne. Sokat gondolkoztam, hogy milyen irányból is közelítsem meg ezt a témát. Ha visszaolvastok néhány bejegyzést, talán összeáll a fejetekben egy bizonyos kép erről az egész MMA dologról. Most szeretném egy új megvilágításból (versenyzői, oktatói) körüljárni a ketrecharc lényegét. Olvassátok hát Molnár Gábor Brazil Ju Jitsu instruktor autentikus írását a témához kapcsolódóan.
"Mivel erősödik az érdeklődés a ketrecharc irányába, néhány gondolatom megosztanám veletek, csak hogy értsétek, mit miért teszek, mit miért nem.
Nem hiszek abban, hogy ha mindent akarsz tudni pusztakezes harcban, arra elég egy élet. Ezt természetesen olyan tudásra értem, ami túlmutat az "üssük át a falat" mentalitáson - amivel egyébként nincs semmi baj, csak van még azon túl tanulási lehetőség.
Ugyanakkor ha belemész egy totális harcba, nem lehetsz felkészületlen az ellenfél eszközkészletét tekintve.
A véleményem szerint az a legjobb hozzáállás, hogy egy területet kiművelsz, amin a legjobb tudsz lenni, a többi területtel szemben pedig felkészülsz alap taktikai, technikai elemekkel.
Az amatőr - profi résznél még kitérek erre részletesebben, itt most csak a két fő alapvetés legyen árnyalatok nélkül: ha állóharcos vagy, készülj a földharcos ellen aszerint, hogy meg tudd akadályozni a földrevitelt, és legyen némi rálátásod, mi történhet nagy vonalakban, ha mégis lekerülnél, ha pedig birkózóként harcolsz bunyóssal, tudd magad védeni annyira, hogy ne tudjanak kiütni. legyen stratégiád, technikád a kapcsolódásra, hogy el tudd kapni az ellenfeled.
Nem szerencsés szerintem, de ha mégis ez minden álmod, akkor erre alakult csapatban kell kezdeni - Magyarországon nem sok ilyen van. Egy MMA klub rendszerként, stílusként foglalkozik a ketrecharccal, jó alternatíva, ha bunyózni akar valaki.
Ez azonban egy olyan specializáció, ami több mindenből akar jó lenni valamennyire. Viszont ha egységnyi időt fordítasz mondjuk 3 területre (ütés-rugás, földrevitelek, földharc befejezésig), egyrészt háromszor annyi idő kell ugyanannyi anyag megtanulásához, másrészt a tapasztalat az, hogy nem is lehet úgy egy területet sem kiművelni igazán (az első pontra is utalva).
Egy nagyon jó példát hallottam erről: ha öttusázik valaki, arra egy lovas azt mondja, hogy nem tud igazán lovagolni, egy vívó, hogy nem tud igazán vívni, egy úszó,... Hiába olimpikon - ha az eredményeket összehasonlítjuk a specializáltakkal, akkor egy úszóval szemben bizony esélye sincs.
Ez alapján tehát, ha MMA klubban kezdesz, jó lehetőség, de nem leszel olyan jó egy területen sem, mint aki eszerint edz - ha pedig speciális területen kezdesz, a terület kiművelésére időt kell hagyni, nem MMA szerint kell edzeni kezdésnek, ketrecbe csak haladóként szabad menni, az saját területed uraként.
Perspektíváját tekintve a BJJ sokkal jobb lehetőség. MMA-val ma Magyarországról kijutni a nemzetközi mezőnybe, nemzetközi jegyzett versenyre, komoly, értékelhető, elismert eredményt elérni nagyon nehéz, szerintem konkrétan szinte lehetetlen. A prózai magyarázata: nem engedheti meg magának senki, hogy beleöljön pár évet csak ebbe, nincsenek szponzorok, akik ilyen szinten felkarolnának valakit, nincs erre profi menedszment, avagy sport-lobby háttér - mégcsak valóban komoly példa sincs...
Ezzel szemben BJJ-vel világversenyekre eljutni és ott eredményt elérni, mint azt az iskolánkban is számos példa mutatja, nagyon is konkrét lehetőség, elérhető szorgalommal bárkinek, komolyabb anyagi ráfordítás nélkül is. (Ahhoz képest szerintem legalábbis nem beszélhetünk komoly anyagi áldozatról, hogy utána valaki VB, vagy EB helyezetnek, bajnoknak mondhatja magát.)
A versenyzésben levő távlatok mellett még a technikai sokszínűség, a játékosság, a könnyed kikapcsolódási lehetőség, és más ilyen hasonló tényezők is a BJJ javára szólnak.
Ez a legkönnyebb kérdés: ha jó harcos vagy, esetleg már voltál ketrecben is, nem kihívás az utcai harc. Technikailag lényegesen könnyebb megoldani, nem előzi meg egy stresszes tudatállapot általában, az ellenfél pedig a legritkább esetben a felkészülése csúcsán lévő képzett harcos - amilyen viszont a ketrecben áll szemben.
Veszélyességét tekintve természetesen az utcán nem tudhatod - bármi lehet a vége, míg a ketrecben azért ilyen szinten nem kell félni a veszélyei ellenére sem; a tapasztalat mégis az, ha konkrét harci tapasztalatokat szerez valaki a napi gyakorlással, nem jelent megoldhatatlan problémát egy sporton kívüli konfliktus.
Az eszköz használata és az ellenfelek száma persze más kérdés, más téma, nem az MMA-val kapcsolatos.
A durva sérülések lehetősége miatt a testet praktikus jól felkészíteni. Ezen én nem csak az erősítést értem, sőt. Lényegeseb sokkal a test rugalmasságát, mozgékonyságát fokozni, fel kell készülni a szigorú helyzetekre dinamikus válaszokkal, képessé kell válni az erőlködést nélkülöző harcra, a könnyed, laza mozgásra, reakciókra.
Az erősítést tekintve kiemelten fontos a nyak megerősítése, ha nem bír valaki birkózó múlttal. Has mellett a háttal, derékkal is ugyanolyan fontos foglalkozni. A vállaknak erősnek kell lenni, hogy ne sérüljön, ugyanakkor nagyon fontos a mobilitása is, és a képesség a könnyed használatára - a merev vállak rögtön szemet szúrnak a harcban. A karokat tekintve a bicepsz a legkevésbé fontos, sőt, ha nagy, az kifejezetten hátrány, a vérellátása csak úgy nyeli az oxigént. Az alkar bír központi jelentőségel, illetve még a csukló, kézfej, ujjak. Csípő és lábak megerősítése alapvető - a boka és lábfej is a része!
Sok és speciális állóképesség gyakorlat.
És meccsek között több hónap pihenés - különben tönkre mész.
A fenti pontokhoz kapcsolódik ez a kérdés.
Profinak nem az tekinthető, aki pénzért bunyózik, hanem akinek ez a munkája. A napi feladata az edzés, annak minden területe: testhasználat fejlesztés, erősítés, állóharc gyakorlás, birkózás gyakorlás, finisek gyakorlása. Minden nap, napi tematikával, felkészülési programmal, ütemezéssel, naplóval, reggeltől estig - az adott területeknek megfelelően képzett szakembereivel (tehát több edző, ezeknek mind külön oktatói honorárium fizetése...). Komplett tudás így szerezhető. Emellett kiemelten figyel az egészségére, táplálkozására, testi épségére, mert enélkül nem képes elvégezni a munkát. Tehát nem is az a kérdés, hogy pénzért csinálod-e, hanem van-e hozzá háttered, hogy csináld + még keress is a mindennapi megélhetésre. Elárulhatom, hogy ma kis hazánkban a felkészülés, az edzések díja, a táplálkozás, a kiegészítő tevékenységek (szauna, konditerem, masszőr...), és fizetés erre a tevékenységre... - nem létező életforma.
Ha amatőr valaki - tehát dolgozik, tanul, és mellette edz -, akkor jobb, ha az edzésre szánt idejét a harc egy területének szenteli. Így is nagyon hatékonnyá tud válni.
Magyarországon a bjj-vel ma még nagy előnyre lehet szert tenni rövid idő alatt, mert kevesen foglalkoznak vele, mindenki állóharcos, legfeljebb birkózott, judózott. Ugyan ez most hazabeszélés természetesen, de teljesen igaz - a bjj hazánkban nagyon nehezen verhető titkos fegyver jelenleg az MMA hazai mezőnyében, különösen az amatőrnek nevezett mezőnyben.
Ha nincsenek is komoly tervei valakinek a ketreccel kapcsolatban, akkor is érdemes mérlegre tennie, mit kockáztat miért cserébe - még azzal együtt is, hogy a ketrecben küzdeni a harc teteje.
Beteg, maradandó sérüléssel élő (pl. térdszalag nélküli), vérnyomásproblmás jobb, ha kerüli. Ma Mo-on nem éri meg kockáztatni: nem számontartott dicsőség, nem megfizetett.
Oktatónak nem szabad tanitói állapotból, még akkor sem, ha az oktatás mellett jár valahova edzeni. Az emberekkel foglalkozás olyan tudatállapotot igényel és tart fenn, ami szöges ellentéte a ketrecben szükségesnek (tolerancia, segítőkészség, elfogadás). Ebből a státuszból a harc előtt minimum egy hónappal ki kell szálni, elvonulni, győzni akarást tanulni, felkészülni, "lealjasodni". Ez nem jelenti, hogy tahóvá kell válni, vagy el kell dobni a harcművészet alapértékeit - az érti, aki benne van. Ráadásul egy oktatónak azért presztiskérdés is, hiszen egy iskolát képvisel, a tanítványaiért harcol - ma ezt itthon nem tudják megfizetni: se azt, hogy kiszállj a pénzkeresetből minimum egy hónapra, se a vereségből fakadó elismertség visszaesésének kockázatát.
Ezek mellett a "csakúgy kipróbálnám" akár nem is rossz, de külön erre való speciális felkészülés nélkül felelőtlenség kiállni.
Az utolsó kettő a saját példámból merített tudás - még akkor is, ha nekem jól sült el, ezt tanultam belőle, nem javaslom..."
Ha úgy érzed, csatlakozz hozzánk a Facebook-on :)
Vannak olan sportolók, akik nem csak egy korszakot határoznak meg az adott sportág történetében, hanem teljesen új szintet hoznak. Ezek a sportolók valami olyat tudnak ami kiemeli őket még a legjobbak közül is, és népszerűségük által elősegítik a sportág fejlődését. Hány és hány gyerek kezdte el rúgni a labdát Puskás vagy Messi hatására, hány ember kezdett bele valami harcművészetbe a Bruce Lee filmek hatására, hányan kezdték gyúrni a vasakat Arnold Schwarzenegger hatására, hányan... Minden sportnak megvannak a maguk ikonjai.
Hogy ezek a sportolók milyen szintet képviselnek arra egy Frei Tamás egyik történetét idézném:
Korábban is volt hasonló élményem, amikor megbizonyosodhattam róla,
hogy bentről, a pályáról egészen másképp „néz ki” egy világszínvonalú
profi, mint kintről, a nézőtérről. Csak bentről lehet igazán érezni, miért a
legjobbak közé való az illető. Még kamaszkoromban volt egyszer alkalmam
teniszezni Ivan Lendllel, aki akkor már wimbledoni ifjúsági bajnok volt.
Hozzáteszem, hogy versenyszerűen teniszeztem, nyertem bajnokságokat is
– Lendl mégis valami olyan „más” volt, hogy alig győztem félreugrani a
szervái elől, nehogy „agyonüssenek”. Esélyem sem volt az adogatását
visszaütni.
Vagy amikor elhoztak Magyarországra egy „kétszemélyes” Forma-1-es
kocsit. Egy McLaren Mercedes volt – benne Panis, az egyik legte-
hetségesebbnek tartott Forma-1-es pilóta. Nagy nehezen bepréseltem
magam mögé, de úgy beszíjaztak, hogy a kezemet sem tudtam mozdítani.
Az ülések úgy voltak elhelyezve, hogy én kicsit magasabban ültem, mint
Panis, így kiláttam fölötte. Döbbenetes élmény volt. Tévén, közvetítésen
keresztül nem lehet igazán érzékelni a sebességet, sem azt a tudást, amit egy
ilyen autó vezetése megkövetel. Sőt, még kint a pályán, a tribünön ülve
sem. Mielőtt beleültem az autóba, valahogy azt képzeltem, hogy „tudok”
autót vezetni; mindnyájan tudunk, hiszen nap, mint nap vezetünk. A Forma-
1-es pilóták „csak” bátrabbak nálunk, és „ész nélkül” nyomják. Ennyi. De
ahogy Panis egy kanyarnál, fékezés körben hetesből visszaváltott, aztán újra
felgyorsított 250 km/h-ra – nos, az elképesztő volt. Az egész műveletnek
olyan hangja volt, mint egy géppuskasorozatnak. Alig egy másodperc alatt
hétszer váltott, és még a ritmusra is ügyelnie kellett, meg a kuplungra
(abban az autóban volt), meg az útra, meg a... – hihetetlen volt, amit művelt.
A „kőkemény” autóban a váltások, ahogy a fogaskerekei. a helyükre
ugrottak, olyanok voltak, mintha göröngyös úton mennénk. Szabályosan
rázkódott a kocsi. Egy győri próbapályán száguldoztunk, és volt egy
szakasz, ahol bójákat kellett kerülgetnünk. Kétszázzal. Mi úgy vettük a
kanyarokat, hogy a kocsi kerekei sose voltak 1 centinél távolabb a piros
bójáktól. Amikor a hatodik mellett suhantunk el 1 centiméterrel, kezdtem
rájönni, hogy ez nem lehet véletlen. Itt valami másról van szó. Ez tényleg
ennyire tud vezetni. Mintha az autó Panis teste lenne: úgy irányította, ahogy
mi megemeljük a karunkat. Vagy megpörgette egy teljes fordulattal, de úgy;
hogy egy pillanatig sem féltem, mert egyszerűen éreztem, hogy uralja a
gépet...
De beszéljünk inkább mai alanyunkról, aki a legjobbak közül is kiemelkedik, és nem csak egy korszak meghatározó alakja volt, hanem még ma is a vitán felül legnagyobb ikonja.
Michael Jeffrey Jordan visszavonult hivatásos amerikai kosárlabdázó. Széles körben a világ legsikeresebb kosárlabdázójának tartják, ő volt generációja legjobban szponzorált játékosa, és kiemelkedő szerepe volt abban, hogy az NBA népszerűsége a 80-as és 90-es években világszerte egyre növekedett. Minden idők egyik legnagyobb hatású sportolója.
14 idénye alatt 6-szor bajnok, 14-szer All Star kiválasztott, 6-szor a rájátszás és a döntő legjobb játékosa, 10-szer a liga gólkirálya, 5-ször az Év legértékesebb játékosa volt, ezzel az NBA történetének legsikeresebb játékosává vált.
Annyi rekordot tart, hogy felsorolni sem könnyű!
Nézzétek őt játék közben és töltődjetek fel :)
Ha tetszett amit látsz, csatlakozz a calisthenics blog Facebook csoportjához!